Hm.
Az elmúlt egy hónapban két csalódás is ért alkotó társadalommal szemben.
Az egyik egy ékszerkészítő volt, aki nemesacéllal dolgozik. Jó lett volna vele diskurálni egy jót, technikákról, fogásokról, akár csak az életről, de elég ellenségesen reagált a közeledésemre, nem is nagyon értettem az egészet, a magam kedves, közvetlen természetével nyitottam felé, mint ahogy bárki felé. De hát... Sajnos lekezelő volt, ezért úgy döntöttem, nem foglalkozok vele és maradok a saját kis világomban, az eddig megismert embereknél.
Aztán az utcán összefutottam egy kislányát "legeltető" apukával, aki az ékszereimre nézve megpendítette a lehetőséget, hogy egy ismerőse keres valakit maga mellé, akivel tudna kiállítani magyar motívumos témában. Megadta az infókat, rákerestem. Először írtam neki egy mélt, nem akartam ajtóstól rontani a házba. Megkerestem két régi ismerősömet is, akik nagyon szép magyaros stílusú dolgokat is készítenek, hozzuk össze a jó dolgokat alapon.
Egy hét választalanság után felhívtam, hogy megkapta-e a levelemet. Ő csak annyit mondott, hogy "köszi, megkaptam, de nem foglalkozok kezdő illetve hobbiművészkékkel."
Neee... Itt vagyunk hárman. Ketten a kézműves suliba is jártunk, ott végeztünk. A harmadik pedig egy nagyon tehetséges kézműves, mit nagyon? hatalmas tehetséggel. Így van, sem a képző, sem az iparművészeti fősulit nem mertük, nem tudjuk megcélozni, de azt hiszem, enélkül is érezzük, látjuk, hogy mi a szép.
Hová tart ez a világ?
Nem, inkább nem akarom tudni. Maradok tisztelettel és szeretettel az alkotások és az alkotók felé (a szép és értékes dolgokat nagyon fogom ezután is szeretni) és megtartom inkább a magam kis burkát és tényleg befejeztem "nyitási" célomat, hogy akár több alkotó embert is ismerjek meg.
Persze, ha valaki engem keres meg, nyitott maradok, de nem teszek több kísérletet, hogy beleütközzek pökhendi és lekezelő emberekbe.
