Hálás vagyok a sorsnak, hogy sose alakított az életem engem pökhendivé, beképzelté, sznobbá és az a fajta "elvarázsoltság", amivel az alkotásról és a művészetről gondolkozok és kommunikálom, az közérthető és mindenki számára természetes formában kapja, megértik és többnyire látják is, hogy nem bolondja, rabszolgálója vagyok ezeknek a dolgoknak, hanem hűséges szerelmese 12 éves kormom óta, már lassan 19 éve és ebből fakadóan aki szeret, az pont ezért szeret.
Sokszor voltam megalkuvó, sokszor tettem azt, amit elvárt a környezetem, sokszor nem jártam nagyobb figyelemmel az utamat, ahogyan azt tettem az elmúlt egy évben, de minden egyes történés csak erősítette bennem azt, hogy hol a helyem, melyik az utam, hová tartozok.
Tegnap kicsit nyitni szerettem volna valaki felé, akiről azt gondoltam, ugyanolyan elhivatott alkotó, mint én, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudják az emberek, hogy az alapvető tiszteletadás a nyitott tenyérrel járkálás és ha barátságosan közelítenek, akkor bizony úgy is kell visszaközelíteni, attól még lehetünk szkeptikusak és nem szabad senkit sem elítélni vagy megítélni azért, amivel és amiből próbál élni, ha azt szívből teszi és mellette jó ember.
Rá kellett, hogy jöjjek, hogy nekem pont elég azok, akiket ismerek és néha beszélgethetek velük, ha éppen kedvem szottyan művészb*ziskodni. Ott van Ancsa, Rozali.
Tudom, erős szavak ezek, de ők legalább nem rosszindulatúak, nem kétszínűek, saját ötleteik vannak és igyekeznek jót tenni és jó emberként élni.
Ha valakit nagyon érdekelnek a részletek, ami miatt kijött ez belőlem,majd jelzi felém itt, vagy facebookon.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése